Isten tanítani küldött

Életünk útját céljaink határozzák meg, és mégsem arra vezet Isten minket, amiről álmodoztunk.  Ezért nehéz őszinte életrajzot írni. Olyan ez, mint az orvos előtt mezítelenre vetkőzni. Le kell győzni az ember belső gátlásait, és vallani kell önmagunkat. De egy életrajz mindig egy közösség története is, tükrözi a kort, azokat a külső és belső körülményeket, amelyek között Isten vezetett minket. A 80 esztendős Szigeti Jenő élete a 20. század második felének, és századunk fordulójának tükre, hiszen tartották kommunistának, majd osztályidegen ellenségnek, szektásnak és klerikális reakciósnak, liberálisnak és konzervatívnak, pedig kisgyerekkora óta csak ember szeretett volna lenni úgy, ahogyan Isten minket megteremtett.. Szerették és gyűlölték, tanult és tanított, egy szóval csak élt a gyorsan változó időben. Aki ezt a könyvet elolvassa és végigkíséri Szigeti Jenő életútját, talán jobban megérti különös korunk titkát, aminek száz kísértésen át mindeddig megsegített minket az Úr..

Ha az ember már nyolcvan telet meg nyarat megért, óhatatlanul megfogalmazódik benne az a fojtogató kérdés: mi végre vagyunk a világon. Mielőtt elmegy az ember minden élők útján számadást kell készíteni. Ezért hát neveket, helyszíneket felejtő romló memóriával ülök a számítógép előtt. Verset, regényt, önéletrajzot nem lehet kiadói megrendelésre, vagy parancsra írni, csak belső kényszerből, ami olyan, mint a csontjainkba rekesztett tűz. Csak ha ezt a belső, égető bizsergést érzed, akkor szabad a papír (vagy ma már a számítógép) elé leülni. Mindig az elején kell kezdeni, mindig tudni kell, hogy a szó becsületbeli dolog. Furcsa valami az ember memóriája. Emlékeink miközben bennünk kikristályosodnak, mint a régi befőttek a spájzban, egy kicsit átíródnak, legendásodnak. Ezért egy ilyen önéletrajzi könyv nem a valóság, csak annak égi mása. Inkább a szándékainkról, belső titkaink jó oldaláról szólnak.

Töprengéseim közepette rájöttem, hogy miközben magamról vallok, óhatatlanul egyetlen titkommal untatom (vagy talán nem) olvasóimat. Gyerekkorom óta szerettem volna tanítani többé tenni azokat, akik körülöttem vannak. Mióta hívő vagyok mindig a tanítás belső kényszere űzött. Minden sikeremnek és sikertelenségemnek ez az oka. Talán ezért maradtam hivatásomban, tudományos és irodalmi munkámban is kánonon kívül, társtalanul.

Amikor általános iskolás voltam, esténként, elalvás előtt arról álmodoztam, hogy lesz egyszer egy adventista iskola, ahol persze torna is lesz és tornatanárnak rögtön Gyarmati Dezsőt ajánlottam, akire mint akkor már válogatott vízilabdásra fölnéztünk. Többi idősebb egyetemista ismerőseim között képzeletben osztogattam a különböző szakokat és nagy merészen arra gondoltam, hogy ebben a csoda iskolában talán egyszer én is tanítani fogok. A Az álom megmaradt, de mikor  a hívők számára szomorúbbra fordult a világ, egyre lehetetlenebbnek tűnt   megvalósulása. A negyedik osztály után a református Lévay József gimnázium tanulója lettem, majd visszakerültem az államosított régi iskolába hatodikosnak. Nyolcadik után nem mehettem gimnáziumba, csak Isten kegyelme nyitott egy keskeny kis ajtót a fasori Evangélikus Gimnáziumba, amit egy év után államosítottak. Mivel pap gyerekként x-es káder voltam egyetemre sem vettek fel, így kerültem teológiára, ahol nem láttak bennem tehetséget. De én mindig tanítani akartam. Korrepetáltam gyerekeket, azután iskolát szerveztem s végül egyetemi tanár lettem. Csoda volt. Erről a csodáról szeretnék eben a könyvben számot adni.

Az emlékezéshez bátorság kell, én meg félek felszakítani rég behegedt sebeket vagy a régi örömök mámorától megrészegedni, mert a kijózanodás, a jelen idő – fáj. Tovább küzdeni nincs erőm, előre meg már koromnál fogva nem visz a lábam. Az életrajz nem történelem. Több is meg kevesebb is. Kevesebb, mert a valóságot egyoldalúan, az egyén szemén keresztül nézi, ami a tényeket mindig és szükségszerűen torzítja. Több is, mert Isten teremtésének legismeretlenebb lényéről egy emberről ad képet, a megszépülő valóság szemüvegén át nézve.

Isten Tanítani küldött